Még megboldogult ifjúkorunkhoz fűződik a történet.

Budán laktunk négyen egy hatalmas albérletben. A lakás tényleg nagy volt, emlékeim szerint közel száz négyzetméter.

Már alaposan benne jártunk a nyárban, mikor egyik reggel munkába menet a Moszkva téren megláttam egy bácsit, aki levendulát árult, naná, hogy vettem tőle. Mikor kiderült, hogy valami egészen potom összeget kér egy csokorért, fölvásároltam a teljes készletet. (Az öreg bácsik egyébként is a gyöngéim, de ezt majd máskor.)

Ez eddig rendben is volt. Munka után otthon elkezdtem szétpakolni a csokrokat. Egy az asztalra, egy a dohányzóasztalra, egy a gardróbba (mondom, hatalmas lakás volt),egy a ruhásszekrénybe,egy a könyvespolcra, stb. A csokrok csak nem akartak fogyni. Így aztán került a párom éjjeliszekrényére is, biztos, ami biztos. Megnyugtat. A molyokat is távol tartja. Végre minden csokor helyet kapott.

Eltelt vagy két nap, látom a páromon, hogy valami nem kerek. Faggatom, hogy mi baja, de eleinte tagad. Semmi. Nagy nehezen kihúztam belőle, hogy FEJFÁJÁS gyötri. Pedig szerinte olyan nincs is. Azt csak a nők találták ki. És most őt is elérte a végzet. Fáj a feje. És büdös is van.

Elkezdtem gyanakodni. Hogy talán a levendula. Megtörtént a szembesítés a feltételezett bűnössel az éjjeliszekrényen. Talált, süllyedt.

Azóta nincs itthon levendula. Se frissen, se szárazon, se szappanban, se kekszben. Viszont röhögés van, ha valahol szóba kerül..

És ha már Moszkva tér: