Még megboldogult ifjúkorunkhoz fűződik a történet.

Budán laktunk négyen egy hatalmas albérletben. A lakás tényleg nagy volt, emlékeim szerint közel száz négyzetméter.

Már alaposan benne jártunk a nyárban, mikor egyik reggel munkába menet a Moszkva téren megláttam egy bácsit, aki levendulát árult, naná, hogy vettem tőle. Mikor kiderült, hogy valami egészen potom összeget kér egy csokorért, fölvásároltam a teljes készletet. (Az öreg bácsik egyébként is a gyöngéim, de ezt majd máskor.)

Ez eddig rendben is volt. Munka után otthon elkezdtem szétpakolni a csokrokat. Egy az asztalra, egy a dohányzóasztalra, egy a gardróbba (mondom, hatalmas lakás volt),egy a ruhásszekrénybe,egy a könyvespolcra, stb. A csokrok csak nem akartak fogyni. Így aztán került a párom éjjeliszekrényére is, biztos, ami biztos. Megnyugtat. A molyokat is távol tartja. Végre minden csokor helyet kapott.

Eltelt vagy két nap, látom a páromon, hogy valami nem kerek. Faggatom, hogy mi baja, de eleinte tagad. Semmi. Nagy nehezen kihúztam belőle, hogy FEJFÁJÁS gyötri. Pedig szerinte olyan nincs is. Azt csak a nők találták ki. És most őt is elérte a végzet. Fáj a feje. És büdös is van.

Elkezdtem gyanakodni. Hogy talán a levendula. Megtörtént a szembesítés a feltételezett bűnössel az éjjeliszekrényen. Talált, süllyedt.

Azóta nincs itthon levendula. Se frissen, se szárazon, se szappanban, se kekszben. Viszont röhögés van, ha valahol szóba kerül..

És ha már Moszkva tér:

Este még tele voltam tervekkel, aztán reggel az első, a második, majd a harmadik kávé után is csak lődörögtem. Konyhába be, konyhából ki, szobába be, szobából ki, már ahhoz sem volt túl sok kedvem, hogy a pizsamát levegyem és felöltözzek. Aztán a reggeli zuhany valamicskét javított a helyzeten, még a szokásos napirend összeírása is megtörtént, persze az is csak ímmel-ámmal. 

A hátam beállt, a karomat alig tudom mozgatni, guggolásról meg álmodni sem merek. Ez meg az utóbbi három nap eredménye: vasárnap salsa, hétfőn streching, tegnap meg alakformáló, vagy mi a szösz. Összejött egy kis izomláz, na. (Nem, ez most nem panasz, tényleg büszke vagyok magamra, majd a sportról írok külön is..)

Maradék energiáimat összeszedve elmosogattam, felsöpörtem, feltöröltem (szigorúan hideg vízzel, hátha hűtene valamit a lakáson, tudom, hiú ábránd), a listámról még alig tudtam valamit kihúzni, de FELADTAM:)

NYÁR VAN!!!!

És most megyek is a picifiammal játszani:D

De majd lassan témát váltok, kisdobos becsszó:)

Az utóbbi időben (egy hónapja? két hónapja? passz..) nincs olyan nap, hogy valahol ne jelenne meg egy "jesszusom" jellegű írás a magyar eü, azon belül is a kórházak siralmas állapotáról.

Az orvos/nővérhiányról? Nem. A berendezések elavultságáról? Nem. A hosszú várólistákról? Nem. A lista persze még hosszasan sorolható lenne, de ez egy elég vacak Kérdezz, felelek! játék lenne.

A napi sztenderd hír a kórházi koszt. Hogy rettenetes. És kevés. És ocsmány. Ami persze valahol igaz, de..

- Tudtommal nincs olyan, hogy szoptatós menü. Van cukrosoknak, van sószegény vesebetegeknek pl. és a "sima" könnyített. (Ha rosszul tudom, majd kijavítanak.) Persze lehet lobbizni, hogy legyen külön kismama menü, de szerintem ennek a prioritása az előző listában szereplőkhöz képest elenyésző.

- Jellemzően nem kórházakban főznek, hanem egy-egy vendéglátóipari cég végzi a beszállítást. Lehet követelni, hogy váltsák le az adott céget, de adott büdzséből kb ennyi jön ki.

- Papírszalvétán tálalnak. Huhh. Leginkább sehogy sem. Kedves beteg odamegy a kitett ételhez és elveszi magának. Ha képes odamenni. Tányérról, evőeszközről mindenkinek magának kell gondoskodni. (Ok, az ebédre ez nem vonatkozik.) Ez mondjuk engem is váratlanul ért, de ez van. 

- Az étel gusztustalan és ehetetlen. Ez mondjuk időnként tényleg létező probléma, de személy szerint cirka 30 ebédből egyet nem sikerült elfogyasztanom. Mondjuk a beküldött fotók ritkán tükrözik ezt. Tény, hogy egy pár szelet párizsi, vagy egy kocka sajt fotója nem egy gasztroblogra kívánkozó illusztráció, de azért ezek után megnézném a beküldők otthoni hétköznapi reggelijét is.

- Kevés az étel. Ez a kedvencem. SŐT! Pár napja még abból is hír lett, hogy XY 30 kilót fogyott a kórházban töltött idő alatt. Huhh. (Most úgy leszek gonosz, hogy előrebocsátom, magam is jelentős súlytöbblettel rendelkezem.) Első gondolatom az volt, hogy akkor volt is miből. Elolvasva az adott cikket kiderült, hogy 110 kilóval került be. Nos, ahhoz, hogy ez egy egészséges szervezetet jelentsen, az illetőnek 220 cm fölötti magassággal kellene rendelkeznie. Ennek azért kicsi a valószínűsége. Próbáljuk meg elfogadni, hogy ezeket a menüket dietetikusok közreműködésével állítják össze.És igen, lehet hogy ennyire keveset kellene ennünk, csak az otthon elfogyasztott adagok nőttek picit nagyra. (Most rákerestem, egy egyhetes léböjt kúra cirka százezertől kezdődik, szóval még akár hálás is lehet, amiért kvázi ingyen lefogyott. De ma tényleg gonosz vagyok.)

- Az ételek romlottak. Na ez tényleg gáz. Néha jó lenne hallani, hogy egy-egy ilyen beszállító cég is átesett egy NÉBIH ellenőrzésen és mindent rendben találtak.. 

Azt hiszem, hogyha ezzel a gyakorisággal jelennének meg írások a súlyosabb gondokról, alakulnának facebook csoportok adott kórház orvoshiányát, az épület állapotát firtatva, és mindezekről még a női oldalak hasonló gyakorisággal szemezgetnének, mint a kosztról, talán elindulhatna valamilyen változás. Talán.

Persze, csak ha minden flottul megy, a várandósság és a szülés is. 

Négy napja röppent föl az ötlet, hogy szülés után 24 órával hazaengednék a kismamákat a babákkal együtt. Csak akkor, ha minden rendben van. Csak akkor, ha a kismama kéri. És nem, még véletlenül sem költségcsökkentés céljából. Khm.

Azóta nem telik el nap, hogy valahol ne jelenne meg egy cikk, ahol szigorúan "nevét nem vállaló" nőgyógyászok, szülésznők, védőnők nyilatkoznak arról, hogy az elképzelés nem rossz, de a megvalósulás már most erősen kétesélyesnek látszik: "Anyuka, maga már tegnap megszült? miért van még itt?!"

Jönnek az érvek: nem szükséges feltétlenül, pláne egy többgyermekes anyukánál, csak fölösleges nyűg, viszont a jelenlegi támogatási rendszerben csak 3 nap után térítenek (Nem ezt kellene inkább felülvizsgálni?!) És persze az ellenérvek is: vizsgálatok, a baba besárgulhat, sokat segítenek ezalatt a három nap alatt a csecsemősök, pihenhet a mama. No, nekem ez a kedvencem:)

Most szültem decemberben, szóba sem került az otthonszülés, veszélyeztetett kismama voltam, és végül az indított szülésből császár lett, szóval ránk egyébként sem vonatkozott volna ez a tervezett változtatás.

Az a rengeteg segítség és odafigyelés, amivel találkoztam: 

A császárt követően bekerültem egy megfigyelő szobába péntek este, majd valamikor az éjszaka/hajnal folyamán áttoltak a szobába, ahol még két kismama próbált pihenni a babájukkal együtt, betolták hozzám is a kisfiamat, a csecsemős nővérke 2 perc alatt ledarált pár dolgot (mutatni semmit), én pedig igyekeztem fölfogni, hogy mit mond, ami nem volt túl egyszerű, még mindig borzasztóan kába voltam.

Mákom volt, mert az egyik kismama már a második gyermekével volt bent, így reggel megmutatta, hogy hogy kell tisztába tenni a fiacskámat, hogy kell a köldökcsonkot ápolni, hogy büfiztessek, stb. A helyzet később se sokat javult: miután a kisfiam ugyan igyekezett szopikálni, de míg más baba megnyugodott és elaludt, a fiam csak még jobban üvöltött, nekem gyanússá vált, hogy esetleg nincs elég tejem, így többször rákérdeztem erre, de minden egyes alkalommal elmondták, hogy az elég neki.. Vasárnap a vizitelő gyerekorvost kérdeztem meg, hogy nem lehetne esetleg szoptatás előtt és után mérni egyet, mert nekem gyanús ez. 2 nap után végre kapott a pici fiam kaját, szegénykém:(

Volt olyan csecsemős, aki akkor váltott hangnemet, amikor meglátta szoptatás közben a sebkötést és rádöbbent, hogy császáros vagyok.. És volt olyan is, aki 2 nap ébrenlét után a végkimerültség határán még beszólogatott, majd amikor elkezdtem bőgni, még rám is üvöltött, hogy ne bőgjek, mert nem lesz tejem.

Szóval sokat segítettek.Hétfőn délben közölték, hogy akkor hazamehetek 2 és fél nap után. (Előtte erről nem volt szó, így gyors telefonálgatás, hogy jöjjenek értem). Nagyon boldog voltam, hogy megszabadulhatok onnan, ennél már bármi jobb lehet!!!! Persze tele voltam félelemmel is, mert első baba, ha gond van, akkor kihez és hová tudok fordulni, anyukám ugyan másnap eljött hozzám segíteni, de ennyire pici babával még ő sem találkozott, nagyobbacskával is igen régen. (Amikor ő szült, még más volt a rendszer, velem pl 2 hét után engedték haza..)

 DE: azért mert ez így történt, még nem gondolom, hogy jó ötlet valakit hazaküldeni egy nap után, (márpedig nem engedni fogják, hanem küldeni), tényleg kellene az a 3 nap odafigyelés. Viszont akkor TÉNYLEGES ODAFIGYELÉS.