Ha visszagondolok, életem szüntelen költözködésből áll. Persze lehet, hogy ezt csak az elmúlt időszak megpróbáltatásai mondatják velem:)

Az első komolyabb költözködés a gimis kolesz volt, az még egész megrázkódtatás mentesen alakult, legalábbis nem emlékszem rá, hogy akadt volna valami horror sztori. Persze az is lehet, hogy csupán túl régen volt:)

Aztán jött az egyetem. Sikerült az ország túlsó felében folytatnom egyetemi tanulmányaimat (ezt így szokták írni, ugye?!), ott ráadásul egy albérletben maradtam végig. Bölcsészként. X. idő elteltével úgy döntöttem, hogy az utolsó évet már nem ott szeretném tölteni, hanem felköltözök 'Pestre, mert az minden szempontból előnyösebb lesz nekem. Így valamikor május, június tájékán jött a szívfájdító búcsú és az összepakolás. Fölhalmoztam ott az évek alatt némi könyvet..:) Az volt a terv, hogy összepakolok dobozokba, azokat átviszem unokatesómhoz, mert érte jönnek majd a szülei és ők fogják autóval majd utánam hozni, így nekem 'csak' az utazótáskányi cuccomat kell átvonatoztatnom az országon. (Hogy jobban érthető legyen, az albérlet egy irodaház egyik szintjén lett kialakítva, kétágyas szobák, kb. 20-an voltunk ott egyetemisták, köztük az unokatesóm is, afféle mini kolesz.)

Szóval indulás előtti este dobozolás, dobozok áthordása, nyárra szükséges holmijaim utazótáskába gyömszölése. És a fölösleges holmik kukázása. Ezzel el is szöszöltem hajnalig. Reggel szívfájdító búcsú a lakótársaktól, majd picit nehéz táskámmal kivonszoltam magam a vonathoz. Várni kellett. Meleg volt. Közben lélekben elbúcsúztam a várostól, mert persze ok, majd jövök még ide, de az már nem lesz ugyanaz. És egy hirtelen ötlettől vezérelve átnéztem még egyszer a tárcámat, hogy tényleg menetre kész vagyok-e. Nos, épp csak a vonatjegyem hiányzott.

Persze, mostani körülmények között vennék újat. De akkor?! Életem a folyamatos nélkülözésről szólt, talán majd egyszer erről is írok. Azt a vonatjegyet konkrétan a fölösleges könyveim antikváriumba viteléből finanszíroztam. Támadt egy sanda gondolatom, hogy én azt szelektáltam. A kukába. Így az albérletbe vissza, lakótársak legnagyobb meglepetésére újra ott álltam az ajtóban (igen, mindenkinek el kellett mesélnem, hogy nem, nem gondoltam meg magam, és nem is a vonatot késtem le), majd nagy vehemenciával a kukának estem volna. Azt közben levitték a ház előtti konténerbe. Még segítséget is kellett kérnem a bemászáshoz:) Remek volt:) Viszont a jegyem megtaláltam:) Így könnyesbúcsú jelenet csapó kettő, vasútállomáshoz újra ki és végre hazaindultam.

Valamikor nyár közepén megérkeztek a 'dobozkáim' is a könyveimmel. Kipakoltam. Az egyik művtöri könyvemet nem találtam, amit különösen fájlaltam, az évek alatt nagyon hozzám nőtt. Még meséltem is, az akkori pasimnak, hogy nincs mag az egyik könyvem. Rám nézett, majd visszakérdezett, hogy ugye nem a leckekönyvem?! Jesszum. Ismerhetett. Tényleg nem volt meg az indexem. Kiderült, hogy az ott maradt Veszprémben. Viszont egy nálam összeszedettebb lakótársam (és egyben szaktársam + áldott jó ember!!!) utánam küldte:)

Itt talán válthatok is a közelmúltra, a mostani költözködésre. (Mert persze Pesten is volt egynehány költözködés..) Dobozolás újra, szelektálás, oly ismerős helyzet. Ráadásul az utóbbi két költözködés valahogy úgy alakult, hogy A helyről sosem tudtunk B helyre közvetlenül költözni, és volt, hogy C kerülő után még egy D-t is be kellett iktatni, majd talán erről is írok egyszer. Most is így alakult, a lakásunkból nem tudtunk egyből az új házba pakolni, hanem két hétre Lackó barátunk fogadott be bennünket (ezer köszönet még egyszer), ráadásul már nem kettőnk cuccát kellett szétválogatni a létszükséglet, vigyük Lackóhoz és a ráér, mehet a raktárba, majd előkerül kategóriákra, hanem az akkor 9 hónapos kisfiunk is ott ücsörgött a járókában és nézte, hogy mi ez a felfordulás.

Szerencsére jöttek segíteni, szüleim, szomszédok, barátok. Még meséltem is a Veszprémből kiköltözős, vonatjegy kukázós sztorimat, hogy talán az volt az eddigi legszebb élményem költözködéssel kapcsolatban. Jót nevettünk. És itt vissza is kanyarodom az előző posztomhoz, meg a felvett életbiztosítás összegéhez. Mert azt végül mégsem tudtuk a foglalóhoz fölhasználni, később érkezett meg. Volt ugyan egy kósza gondolatunk, hogy talán be kellene vinni a bankba, de ezt el is vetettük, mert a befizetés/átutalás díja horribilisnek ígérkezett, majd felhasználjuk a vételár kifizetésekor, addig is vigyázunk rá címszóval magunknál hagytuk. Páromnak is volt egy kisebb készpénzes borítékja otthon, azok ott vigyorogtak a polcon. Kértem ugyan páromat többször, hogy vigye be a raktárba és tegye be a pénzkazettájába, de az valahogy elmaradt. A költözködés meg élesedett, utolsó nap délutánján jöttek a szomszédok, hogy a bútorokat bepakolják a teherautóba. Mondtam a páromnak, hogy a borítékokat tegye azért el, jobb a békesség. Milyen borítékokat?! Itt már csak egy van. 

Nos, aznap nem aludtunk. Párom átnézte a kukát, mert mi van, ha esetleg.. Persze nem volt ott. Alkalmaztam a filmekben látott technikákat, végigjártam a lakást, hogy az adott helyiség holmijai közül mi lehetett az, amibe belerejthettük és az vajon melyik dobozba került bele. Tippjeim: konyhaszekrényből a törlőruhák (nem nyert), kedvenc szakácskönyvem (ez sem, mondjuk ott párom mondta, hogy kizárt, hogy egy akkora köteg pénz elférne benne..), kávésdoboz (ebben magam sem hittem, mert bár kávéfüggő vagyok, de ez olyan közhelyes, hogy oda szerintem egyikünk sem dugta volna), fontos iratok doboza, párom Unicumos doboza, stb.

Nos, a pénz nem lett meg. Lélekben le is tettem róla. Azzal vigasztaltam magam, hogy azt is mi kerestük, mi tettük félre, majd lesz eztán is valahogy. Aztán mikor túljutottam a sokkon, akkor már azt sajnáltam, hogy legalább valami apróságot vehettem volna belőle magamnak. Mert ha a cigánnyal húzattam volna belőle a nótámat egy hétig (nyócker, szóval akár azt is megtehettem volna), még annak is több értelme lett volna. Arról nem is beszélve, hogy legalább azt a filodendron mintás tűsarkú papucsot megvehettem volna magamnak belőle, amivel egész nyáron szemeztem, de mivel nem nagyon tudtam elképzelni azt az élethelyzetet a közeljövőben, hogy valahová fel tudjam venni + nem is volt olcsó, így nem vettem meg. Szóval legalább azt megvettem volna. Legalább annyi lenne belőle. (Azt inkább végig sem gondoltam, hogy hány darabot kaptam volna belőle, ennyire azért nem vagyok mazochista.)

Aztán egy szép októberi délutánon, amikor a viharban elment az áram, párom lement a pincébe gyertyát keresni. Amikor visszatért, már az üdvözült mosolyából láttam, hogy rátalált a pénzre. Ott, ahová én biztos nem tettem. Hogy hogy került oda? Passz. Azóta sem tudjuk. Vannak ugyan kósza emlékeink, hogy a 'nagy' átköltözés előtt a párom mintha áthozta volna, hogy majd elviszi a raktárba, de az emlékeket furán raktározza az agy. Mindegy. Az a lényeg, hogy megkerült. 

Mondtam már, hogy nagyon utálok költözködni?!